2009. november 30., hétfő

Újító hagyományőrző

Egy kis egzotikumot kínálok ma: egy modern kínai kalligráfus és festő, Csi Paj-si (más átírásban: Qi Baishi, 1863-1957) tusrajzaiból mutatok párat ízelítőnek.

Csi Paj-si úgy fest, mint a kelet-ázsiai festők általában: ecsettel, tussal, nedvszívó papírra, amelyen nem lehet törölni. Függőlegesen tartott ecsettel rajzol: ecsetet tartó jobb keze nem ér a papírhoz, legföljebb bal kezével támasztja alá olykor, hogy az ecsetvonások lendületét ne akadályozza. Ez a technika lényegében azonos az íráséval, s változatos vonalkultúrát tesz lehetővé. Ha színes képet fest a festő, először akkor is a tusvonalak kerülnek a papírra - a tust ugyanis, ha megszáradt, a víz nem oldja többé.
Ez a festésmód nagy biztonságot igényel. A festő tehát sokat gyakorol egy-egy ecsetvonást, sok-sok változatot készít, míg a képnek nekifog. A kép kompozícióját a festés előtt dönti el a festő. Csi mester fél óráig vagy tovább is üldögélt az üres papír előtt a kompozíciót mérlegelve, mielőtt az ecsethez nyúlt; akkor aztán szinte percek alatt megfestette a képet.

A kínai festő nem csak technikájában, szemléletében is különbözik az európaitól. Az európai számára a kép síkja ablak, amelyen keresztül a világ egy darabkáját látja - mindent a képre fest, amit ezen az ablakon át lát. A kínai számára a kép síkja éppolyan papírlap, mint amilyenre ír, csak a képen nem írásjegyekkel tolmácsolja a világ jelenségeit. A kínai tehát megelégszik egyetlen, kiemelt jelenség lefestésével, a képsík többi részét üresen hagyja, a hátteret legföljebb jelzi. Egészében tehát úgy jellemezhetnénk, hogy a kínai festő látásmódja absztraktabb az európainál. Másrészt viszont a kínai festő eleven jelenségeket varázsol a papírra, s csak ritkán fest csendéletet, élettelen tárgyakat. A madarat, rovart, békát és rákot éppúgy természetes környezetében jeleníti meg, mint a virágot, bambuszt vagy akár a fákat.
A hagyományos kínai képírásban a 19. század előtt a színeknek alárendelt szerepe volt csupán. A kép csontvázát mindig a tusvonalak alkották; csak színezték a képet, de nem színnel festették. A 19. század végi Sanghajban, ahol a nyugati és a japán művészet is befolyással volt, több festő is megpróbálkozott azzal az újítással, hogy töményen, pasztózusan rakjon föl színfoltokat a képére, tuskontúrral, vagy anélkül. Így a színnek fontos szerepe, igazi funkciója lett a kompozícióban.
Csi Paj-si ennek a megújuló, modern képírásnak az egyik legnagyobb művésze volt. Eredeti formái és színei mellett a megszokottnál sokkal szélesebb körű tematikája (a kínai képeken korábban nem, vagy csak ritkán szereplő növények, állatok, madarak) is kiemeli a 20. századi alkotók közül.

Szöveg: Miklós Pál, Csi Paj-si. Budapest, 1962. Terebess Ázsia E-Tár. Kép: Artbohemia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése